A NAGY UTAZÁS

   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, tiszta, takaros tyúkól, nem messze Kukutyintól, egy kis tanyán. Itt lakott Kotkodács, a fiatal vörös tollú tyúkocska.  Előnyt élvezett az összes többi kotlóssal szemben, mivel Ő volt Zeusz, a kakas kedvenc pipije.

   Egyik nap Kotkodács büszkélkedve mesélte szomszédasszonyának - aki egyben a legjobb barátnője is volt-, hogy hamarosan kibújnak kicsinyei a tojásból.

- Képzeld, Pipitér, a kiscsibéim napokon belül kikelnek!  Már meg is van a nevük: Mc-chiken, Kelekótyi és Csiki.

- Már ne haragudj a kérdésért, de ki találta ki ezeket a neveket?

- Az apjuk, Zeusz.

- Én mondom neked, Kotkodács, vigyázz azzal a kakassal! Valami nagyon nincs rendben vele.

- Ugyan már! Csak egy tyúkcsábász.

Ekkor feltűnt a színen Zeusz. Minden bizonnyal Ő volt a leghelyesebb kakas a környéken. Isteni mivoltát nem csak a neve tükrözte, hanem délceg termete, tartása, izmai, hatalmas sarkantyúi, hetyke járása és persze a babérkoszorú a fején.

- Mozgás, pipikéim, takarodó van! Szedjétek a tollas kis hátsótokat! Gyerünk, be a szalmába! - adta ki a parancsot Zeusz. – Na, mi lesz, Pipitér? Ti nem mentek? Ne akarjátok, hogy mérgemben villámokat szórjak! Tudjátok, hogy én, a hatalmas Zeusz, isteni erőmmel bármit megtehetek - áradozott magáról a roppant szerény "égi-kakas".

   Miután mindenki nyugovóra tért és álomba szenderült, egy sötét árny kúszott végig a kert mellett. Pillanatokon belül megtalálta az egyetlen lyukat a kerítésen és bemászott rajta. Kotkodács felébredt. Valami rosszat sejtett, így hát kiment a tyúkól elé, hogy körbenézzen. Az udvar csöndes és nyugodt volt. Semmi nesz nem szűrődött be a tanyáról. Az árnyék alattomosan a tyúk háta mögé sompolygott. De neki nem Ő kellett, hanem a tojásai, amiket őrizetlenül hagyott. Halkan besomfordált az ól résnyire nyitva hagyott ajtaján. Baloldalon észrevett három tojást, amiket senki sem őrzött. Nem habozott, felkapta a zsákmányát és futásnak eredt. Kotkodács észrevette a menekülő tolvajt, és elkezdett rohanni felé.

- Állítsátok meg! Tolvaj! A róka viszi az én drága kicsikéimet! - jajveszékelte, miközben teljes erejéből futott. Már majdnem utolérte, amikor elbotlott egy kukoricacsőben, és beleesett egy nagy pocsolyába.

- Ostoba tyúkok! Sosem jártok túl az eszemen, hiszen én vagyok a ravasz róka. Ezeket a tojásokat pedig elviszem a kölykeimnek. A kikelt csibék jó kis játékszerek lesznek a számukra - kuncogott magában Sanyi, a sunyi.

Kotkodács rikácsolása felébresztett mindenkit.

- Szomorú dolog az ilyesmi, de túl fogod élni. Majd lesznek másik csibéid - vigasztalta az elkeseredett tyúkot Pipitér.

- De nekem Ők kellenek. Megkeresem az én drágaságaimat. Még mielőtt kibújnak a tojásból, itthon lesznek. Visszahozom a kicsikéimet a rókától. Ki tart velem? - kérdezte az elszánt édesanya.

- Ha ez ilyen fontos neked, akkor én veled megyek Kotkodács - válaszolt a legjobb barátnője.

- Én is megyek - ajánlotta fel a segítségét Tyúk-Ica. Rajtuk kívül nem jelentkezett senki.

- Te nem jössz, Zeusz? Elvégre a te gyerekeid is - kérdezte Kotkodács élettársát.

- Én?!? Hogy képzeled?!? Én nem mocskolom be a fenséges lábaimat három tojásért! Te nem tudod mekkora sár van odakint! - válaszolt a kakas, aztán megsértődve tovább állt.

  A három tyúk búcsút vett társaitól, aztán útnak indult a sötét éjszakában. Olyan helyeken bolyongtak, ahol még sosem jártak - az erdőben. Ott, ahol a ragadozók bárhonnan lecsaphatnának rájuk; ráadásul nem tudták, hogy hol van a róka odúja. Kotkodács nagyon szomorú volt. Nemcsak azért, mert a tojásait ellopták -és valószínűleg sosem szerzi már őket vissza - hanem Zeusz flegma viselkedése miatt is.

  A róka nyomait követve eljutottak egy tisztásra. Középen egy hatalmas, több évszázados, korhadt fa állt nagy, szerteágazó, koronával. Vaskos törzsén egy jól álcázott, széles nyílás tátongott. Belül csak az ijesztő sötétség volt. Legalábbis így tűnt. Amikor a kotlósok közelebb mentek, az odúból előugrott egy aranyos, kicsi mókus és így szólt:

- Tudom mit kerestek, Kotkodács, Pipitér és Tyúk-Ica.

- Ho...honnan...?

- Tudom, amit tudnom kell; de ha igazán kíváncsiak vagytok, elmondhatom. A nagyi mondta és ideküldött, hogy segítsek nektek. Tessék, ez egy térkép. Most itt vagyunk... ott egy út... ott meg a róka odúja. Siessetek, és sok szerencsét! - mondta a mókus, aztán eltűnt az erdő sűrűjében.

  Tyúk-Ica vezetésével, az úton haladva elérkeztek a róka házához. Félelmetes csönd volt. Kotkodács összeszedte minden bátorságát és bement az odú bejáratán. Úgy tűnt a rókapapa és a két kicsinye  mélyen alszanak. A három tyúk odasettenkedett a tojásokhoz. Mindegyik csőrébe kapott egyet aztán futásnak eredt. Sanyi, a sunyi felébredt és mancsával utánuk kapott. A tojások elgurultak. Kotkodácsnak a szárnya, Pipitérnek a lába és Tyúk-Icának az egyik bordája tört el. A kotlósok nem tudtak védekezni. A dühös róka éppen a végzetes csapásra készült, amikor a felkelő nappal együtt megérkezett a felmentő sereg. A domb tetején feltűnt Zeusz isteni alakja. Hangos kukorékolásba kezdett és az ellenségnek rontott. Csőrével és sarkantyújával vérző sebeket ejtett rajta. Ekkor Sanyi kölykei is megtámadták a kakast, ő erre visszavonulást kukorékolt. A törött szárnyú futva menekült, a vérző lábú minden erejét összeszedve felröppent, Zeusz pedig a hátára vette a sérült bordájú tyúkot, és meg sem álltak hazáig. Elhatározták, hogy lemondanak az elrabolt tojásokról, mert a visszaszerzésük akár az életükbe is kerülhetett volna.

    A rókacsalád úgy döntött, hogy elköltözik egy olyan helyre, ami nincs rajta a térképen.

    Mindenki azt hitte, hogy a tojásoknak vége; de tévedtek. Az ütődések hatására megrepedt a héjuk, a csibék kikeltek.

- Sziasztok! Ti kik vagytok? - kérdezte a legidősebb csirke.

- Azt nem tudom, de te biztosan Mc-Chiken vagy. Legalábbis ez van a tojáshéjadra írva.

- Jé, tényleg. Akkor te meg Csiki vagy. Ő meg Kelekótyi.

- Mi... ?... Ke... Kelekótyi? - röhögcsélt a legfiatalabb testvér.

- És hol van a mami meg a papi ? - kérdezte aggódva Csiki.

- Nem tudom. Keressük meg őket! - javasolta Mc-Chiken.

- Jó - helyeseltek a többiek.

  A három csirke-testvér útnak indult annak reményében, hogy megtalálják szüleiket. Ekkor még nem sejtették, hogy milyen hosszú és veszélyes lesz az út hazáig.

  Már egy jó ideje gyalogoltak, mire elérkeztek az erdő széléhez. Tanácstalanul és kétségbeesetten néztek egymásra. Mit volt mit tenni, nekivágtak a hatalmas fűtengernek.

  Tikkasztó meleg volt. Egy helyen, ahol a föld besüppedt, találtak egy kis víztócsát. Mohó ivásba kezdtek és csak később vették észre, hogy valaki más is van ott. Amikor felnéztek, egy barna, óriás fülű mezei nyulat pillantottak meg.

- Szervusztok! - köszönt kedvesen a nyuszi.

A kiscsibék illedelmesen üdvözölték. Azon nyomban összebarátkoztak a rokonszenves tapsifülessel. Megkérdezték, hogy nem látott-e hozzájuk hasonló lényeket, mert ők a családjukat keresik.

- De, de láttam. A mező túloldalán van egy tanya. Van ott tyúkól is. Sokan élnek ott a ti fajtátokból. Talán a szüleitek is - válaszolt a nyulacska és megmutatta az irányt.

A három fivér megköszönte a segítséget, majd elindult, hogy átkeljen a réten.

  Eddig minden simán ment. Az első bonyodalom dél körül érkezett, pont ebédre. Azaz éppen ellenkezőleg. Egy réti sas őket szemelte ki étkének. A magasban körözött felettük, aztán hirtelen lecsapott rájuk hegyes csőrével. Kelekótyit magával ragadta, elrepült vele.

- Kelekótyi... ! Jaj ne! - siránkozott elveszett testvérük után Csiki.

- Sose foglalkozz vele! Csak hátráltatott minket. Hidd el, nélküle könnyebb lesz. Isten nyugosztalja. Na menjünk! - vigasztalta öccsét Mc-Chiken. A fiatalabbik csibe beletörődött Kelekótyi halálába ,és megpróbálta úgy felfogni a dolgot, mint a bátyja. Ettől kezdve kettesben vándoroltak tovább.

  A mező széléhez érve szomorúan tapasztalták, hogy még át kell vágniuk egy keskeny erdősávon, hogy elérjék a tanyát. Nem látván más lehetőséget, elindultak, hogy befejezzék az útjukat, ami a csirketörténelembe a " Nagy Utazás" néven került be. Alig mentek tíz perce, valaki máris megérezte a szagukat és követni kezdte őket. Hármat találhattok, hogy ki volt az!  Naná, hogy a róka!

- Micsoda? Itt kiscsibék? Ez lehetetlen... a szüleik nem engednék ki őket az ólból... ha csak nem... hát persze! Ezek a csirkék itt születtek kint és most tartanak hazafelé. Majd én teszek róla, hogy soha ne ismerhessék meg a rokonaikat. De várjunk csak!  Ezek ketten vannak és nem hárman. Hogyan lehetséges ez... ? Á, megvan! A testvérükről nyilván gondoskodott az én Sasné barátném. Én meg majd teszek erről a kettőről!  Megbánják még azt is, hogy kikeltek a tojásból! - ekképp gondolkodott a sunyi Sanyi.

  Mc-Chicken és Csiki mit sem sejtve meneteltek céljuk felé. A fák kezdtek ritkulni. A nap besütött a laza lombozat között. A távolban meglátták a tyúkólat. Amikor kiléptek a fényes tisztásra, a bokrok közül előugrott a rókakoma.

- Miattatok kellett rokkant nyugdíjba vonulnom! Miattatok kellett elköltöznünk! Nektek fogalmatok sincs mennyibe kerül egy odú az erdő jobbik részében!  Miattatok majdnem csődbe mentünk! Most megbosszulok mindent! - üvöltötte a felbőszült rókapapa, és rávetette magát a két rémült csibére. Mc-Chiken még éppen idejében eszmélt fel ijedtségéből. Kicsúszott Sanyi fogai közül mielőtt azok összezárultak volna. Sajnos Csikinek nem volt ilyen szerencséje. Őt a dühös róka azonnal széttépte. Az utolsó életben maradt csibe minden erejét összeszedve rohanásba kezdett. Futott, futott egyenesen a kerítés felé. Csakhogy a mi vörös bundásunk sem hagyta annyiban a dolgot. Az összes idegesítő tollpamaccsal végezni akart. Üldözőbe vette áldozatát. A legidősebb testvér szörnyen megijedt. A kerítésen egyetlen egy lyukat sem látott, amin beférhetett volna, és a róka egyre közeledett. Tehetetlenül rohangált bejáratott keresgélve. A ravaszdi róka utolérte a csirkét, és éppen készült leszámolni vele, amikor az végre talált egy pici rést amin besurranhatott. Egy helyen a kerítés alatt ki volt kapirgálva a föld. Ezen az apró nyíláson tudott bemenekülni. Nem nézett hátra, csak futott, futott egészen addig, amíg bele nem ütközött egy tyúkanyóba.

  Csodálkozó szemekkel nézett fel rá, hisz ez volt az első lény akit a fajtájából látott, a testvérein és magán kívül. A kotlós lenézett rá és kedvesen szólt hozzá:

- Hogy lehet, hogy még nem láttalak? Ki a mamád?

- Nem tudom... és azért nem tetszett még látni mert most érkeztem. - válaszolt lihegve a kiscsibe.

- Most érkeztél? Az meg, hogy lehet? Mi a neved, kedvesem?

- Mc-Chiken.

- Mc-Chiken??? Szentséges Tyúkisten! Akkor én ismerem a szüleidet. Már lemondtak arról, hogy élsz. Egyébként én Pipitér vagyok. És hol vannak a testvéreid?

- Kelekótyi a sas gyomrában, Csiki meg a rókáéban.

- Oh... Na gyere! Elviszlek anyukádékhoz.

  A tyúk végigvezette az új jövevényt az udvaron. Mindenki tátott csőrrel bámulta őket. Néhány pletykás egyén már el is újságolta az örömhírt Zeusznak és Kotkodácsnak, akik azonnal kicsinyük elé siettek.

- Mc-Chiken! Drágám! Egyetlenem! Hát élsz? Hát hazajöttél? - ölelte magához kiscsibéjét a boldog édesanya. Gyermeke látványára még a kakas szemébe is könnyek szöktek. Büszkén tekintett le fiára.

- Anya, apa itthon vagyok! - mondta sírva a kicsi csirke miután elérte a célját, vagyis hazatért.

  Így ért hát véget a "Nagy Utazás", amit még több száz év elmúltával ma is emlegetnek tyúkkörökben. Hogy a rókákkal végül mi lett, azt máig sem lehet tudni, de az biztos, hogy Mc-Chiken, Zeusz, Kotkodács és a többi kotlós boldogan éltek, amíg Újházi- tyúkhúslevesként és kakaspörköltként nem végezték egy szépen terített asztalon.

Lily